1. fejezet ~ Miért nem látsz engem?

*Ha Eun szemszögéből*

 

Két év után sikerült találnom egy lakást Szöül-ban. Nemrég be is költöztem. Anya agyonpuszilgatott és mindig azt mondta, hogy vigyázzak magamra, mert ez egy óriási város. Valamint, hogy időnként írjak neki SMS-t, hogy milyen itt élni.

Egy idő után meguntam a semmittevést a szobámban, és az egyik táskám kíséretében elindultam megkeresni őt... Kezemben egy gyűrött képet szorongattam róla, ami még régebben készült, amikor tizennégy éves lehetett. Vajon most hogy néz ki? Rengeteg dolog történhetett vele két év alatt. Lehet, hogy teljesen más ember lett. Nem, az lehetetlen! Ren még mindig az a mosolygós fiú, akit ismertem. Bár én is megváltoztam... befestettem a hajamat sötét barnára és többet beszélek, mint régen. De biztosra veszem, hogy így is fel fog ismerni. És aztán? Mit fogok utána tenni? Ezen mélyebben még soha nem gondolkoztam el. Biztosra veszem, hogy miattam nem fogja ott hagyni a karrierjét.

Egy fél órás séta után megtaláltam a cége épületét. Két fekete ruhás férfi állt a bejárat előtt. Meghökkentem, hogy ezek hogy fognak engem beengedni. Meg mutassam nekik a régi fényképét? Nem hiszem, hogy hinni fognak nekem... több ezer fénykép volt mára fent az interneten. Ki is nyomtathattam. Már pedig valamit gyorsan ki kellett találnom. Ám semmi nem jutott eszembe. Könnyek gyűltek szememben, de gyorsan letöröltem őket.

-Nem azért jöttem el idáig, hogy a cél előtt megfutamodjak! -mondtam magamnak halkan. Elindultam a biztonsági őrök felé. Rögtön észrevettek és odajöttek hozzám. Lehettek vagy két méteresek is, a 165 centimmel törpének éreztem magamat mellettük. Az öregebbik szóltított meg először. Mély hangja fülsüketítően zengett:

-Mit szeretne, hölgyem? - a másik lágyan oldalba vágyta:

-Lehet, hogy a sajtótájékozatóra jött -suttogta neki, de én is meghallottam és rögtön rávágtam a választ:

-A sajtótájékoztatóra jöttem, kérem. Gyakornok vagyok. A riporterek az újságunktól már bent vannak, én előtte egyeztettem a főnökömmel. Bemehetek? -magyaráztam nekik. Egy ideig gondolkoztak, majd alaposan szemügyre vettek, hogy elég idős vagyok-e ahhoz, hogy egy magazinnál legyek gyakornok riporter. Végül ennyit mondott a másik, akinek szintén mély hangja volt:

-Rendben van, bemehetsz. De ha bármi gyanúsat észlelünk!... -gondolom ez fenyegetés akart lenni, ám nem igazán foglalkoztam vele. Mosolyogtam és elindultam a bejárat felé. Gondolom ilyenkor, amikor sajtó tájékozató van, senki nem figyel oda igazán, ezért juthattam be ilyen egyszerűen. Máskor nem lesz ekkora szerencsém. Ki kell használnom az alkalmat!

Csendben sétáltam a végtelennek tűnő folyosón. Próbáltam rájönni, hogy melyik szoba lehet a tájékoztató színhelye. Az egyik szobából hangos tapsot és fényképezőgépek kattogását hallottam meg. Elindultam a hang forrásának irányába. A szívem hevesen vert, amikor megálltam az ajtó előtt. Bemenjek, vagy ne? Pár másodperc után halkan kinyitottam az ajtót. A szobábam sötét volt, rengeteg riporter ült a székeken. Leültem az utolsó sorban elhelyezkedő egyetlen szabad székre. Csendben figyeltem, mi történik. És akkor megláttam. Megláttam őt, Ren-t. Haja szőke volt és copfba volt befogva.

Kezemet szám elé emeltem, hogy ne hallatszódjanak annyira a sírás hangjai. Nem bírtam ki. A gyerekkori barátom... a szerelmem... annyira megváltozott külsőre. Négy másik fiú mellett ült, amíg egy férfi (gondolom a menedzserük) beszámolót tartott, hogy mire várhatunk a jövőben. A könnyek nem álltak meg, egyre gyorsabban folytak. Senki nem vett észre azonban, mindenki fotózott és dermedten figyelt. Senki nem akart lemaradni a legfontosabb Nu'est tervekről. A végére befejeztem a sírást, csak pityeregtem és hallgattam, amit mondott:

-Hamarosan új Nu'est-ként térnek vissza. Új m/v-t is kiadunk. Két hónap múlva, júliusra várható a comeback-juk. Köszönöm a figyelmet! -comeback? Nem teljesen értettem a dolgokat. Felkapcsolták a lámpákat. Ren és a csapattársai elindultak a függönyök felé, amikor gyorsan felpattantam és elkaptam Ren kezét, aki leghátul ment. Ijedten nézett rám.

-Ren! -suttogtam. Meglepetten nézett a szemembe.- Nem ismersz fel? -továbbra is mozdulatlanul állt. Szerencsére a fotósok mind elhagyták a termet, mire én megfogtam a pulcsiját, ezért nem kerültünk címlapra.

-Sajnálom, ki is.. vagy.. te? -a szívemet mintha kalapáccsal törték volna ötszáz szilánkká. Nem ismert fel engem. Fel kellett volna adnom? Vagy talán meg sem kellett volna próbálnom semmit? Nem tudom, ebben a pillanatban nem gondoltam semmire:

-Lee Ha Eun, a gyerekkori barátod!! -mondtam az arcába könnyekkel küszködve, amiket végül nem tudtam visszatartani. A sírástól pirosra színeződött szememmel pillantottam rá és figyeltem a reakcióját. Arca komoly volt, mint a búcsúkor.- Az első barátnőd... tényleg nem emlékszel rám?...

Nem mondott semmit, csak odaadott egy karszalagot és eltűnt az egyik ajtó mögött. A biztonsági őrök odajöttek hozzám és kikísértek, mondva, hogy vége van a tájékoztatónak, haza kell mennem. A karszalagot beraktam a táskámba és hazáig futottam. Leültem az étkezőmben lévő székemre és folytattam a sírást. Mi volt ez az egész? Rémálom vagy álom? Mi az a karszalag? A fejem széthasadt, talán az emlékektől, talán az alváshiány miatt. Nem tudok nélküle élni többet. Túl sokat szenvedtem. Szükségem van az ölelésére, a bíztatására, a szerelmére... tudom, hogy önző vagyok. Csak fáj a szívem.

Folytatjuk...